A tegnap történt olaszországi baleset úgy gondolom az egész országot megrázta. Nem csak Magyarországot, de Olaszországot is. Tegnap is, ma is másra sem tudtam gondolni. Egy kicsit most mindenki magáénak érzi ezeket a fiatalokat, akiket tele álmokkal, tele élettel magába zárt a lángoló busz. A baj egy pillanat alatt megtörténik....egy pillantás....aztán már csak becsukod a szemed és várod, hogy mi fog történni, mert visszaút nincs.
Értelmet nyernek a közhelyek, amikor anya-apa a gyermek lelkére köti, hogy hívj, amint megérkeztél. Ha belegondolok, hogy mennyire szerencsés vagyok, rengetegszer körbebuszoztam Európát, de a Jóisten mindig hazavezetett. Mennyire szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem kellett éjfélkor egy égő buszból egy szál pólóban mezítláb az életemet mentenem, látván, hogy hogyan emészt fel mindent a tűz. Ha meg is úszták ezek a kamaszok könnyebb sérüléssel, lelkileg egy életre megnyomorodtak attól, amit átéltek akkor éjjel.

Amikor kamaszként utazgatsz, idemész, odamész, kimaradsz éjszakára, reggel pedig furcsán nézel édesanyádra, aki lerágta a körmét érted, nem fogod megérteni, mit érez, mi minden pereg le a szemei előtt, amíg Te nem vagy otthon. De egy ilyen tragédiát látva talán egy fiatalban is átértékelődik az élet értéke és a szülői féltés fontossága. Annak idején én sem gondoltam bele, vajon miért aggódnak ennyit a szüleim, hát úgyis hazajövök, mindig hazajövök! Sokan természetesnek veszik ezt. Az a sok édesanya nem gondolta, hogy utoljára búcsúzik el a gyermekétől, utoljára integet neki, amikor a parkolóból kigurul a busz azzal a csapat vidám, mit sem sejtő fiatallal.
Amikor az ember szülővé válik, mindent átértékel, mindent. És ezt igazán csak az érti, akinek gyermeke van. Az egész életed aggódássá válik, hogy boldog embert nevelj a gyermekedtől, és hogy a kis drágád mindig hazatérjen a világ legtávolabbi sarkából is, vagy akár csak reggel kijöjjön a szobájából. 
Amikor megláttam a képeket, olvastam a híreket, összeszorult a torkom. Mit érezhetnek azok a szülők, akik elvesztették legdrágább kincsüket?? Ezt csak ők tudhatják, de ennél nagyobb csapás biztosan nem létezik, amikor túléled a gyermekedet. Elképzelni sem tudom az életemet Zsófi nélkül hiszen reggel alig várom, hogy felébredjen és halljam a jókedvű motyogását, amit a plüsskutyusához intéz. És rettegek a gondolattól, hogy eljön majd az idő, amikor ő is menni akar és én tudom, hogy nem élhet az ember folyamatos félelemben, és megpróbálom majd leküzdeni, mert szeretném, hogy vidám és tartalmas gyermekkora legyen, de ez a szülők sorsa. Aggódás az örökkévalóságig a mi kis kincsünkért. Mert ezért vagyunk család, egység, ami csak akkor teljes, ha mindannyian benne vagyunk.