Ebben a versben Kosztolányi egy régi barátjának mesél(akiről nem derül ki, hogy kicsoda, csak annyit tudni, hogy régi jó barát) egy éjszakájáról, amikor nem tudott aludni. Elmondja neki, keservesen próbált elaludni, hogy mászkált fel és alá, kinézett az ablakon és hogy megrészegítette a látvány, amit lenn és fenn látott - főleg fenn. A lenti talán inkább lesújtja. Ketrecek a lakások, az emberek vizszintesen feldöntve fekszenek, minden olyan gépies és szürke. Ott az élet véges és felnőttnek lenni nem olyan jó. A gyerekkor az érték. Felnéz az égre és belelát dolgokat...bált, kastélyt, nőket, gyerekkort, anyja paplanját. Ott van fenn az örökkévalóság, a gyermekség, a fantázia világa.
Sokszor megírt téma ez a fent jó, lent rossz, de Kosztolányi jól megírta, nekem nagyon tetszik. :) Ez a sötét szoba, ahonnan kinézünk - látjuk a városi fényeket(ami még itt nem lehet olyan sok), fent látni az csillagos eget és a cigarettaszag még betölti a levegőt, amit Kosztolányi haja, ruhája beszívott - nagyon hangulatos. :)