A kötelező olvasmányok általában megosztják az embereket. Vajon tényleg szükség van-e a rájuk, vagy csak időrablás? Csak mellette, vagy csak ellene nem lehet voksolni, mert mind a két oldal mellett szólnak érvek. Egyik ismerősöm azt mondta, ha tudna egy jó érvet, ami a kötelezők mellett szól, elolvasná mindet. Én sem mondom, hogy mindig szívesen olvasok kötelezőket. Ez lehet talán egy régi berögződés, ami szinte minden emberben ott van: ami kötelező, az már nem is jó. Nekem is volt sok negatív élményem ezzel kapcsolatban, de volt, amit szívesen olvastam..erre sajnos kevesebb példa van. Általános iskolában több volt, amit szerettem. A kincskereső kisködmön, A Pál utcai fiúk, a Vuk azóta is a kedvenc történeteim közé tartoznak. Igaz, akkor még az ember lánya tíz évesen nem biztos, hogy felfogja a mű igazi üzenetét, ami akkor még nem is igazán baj. Később persze jöttek a hosszabbnál hosszabb könyvek, amiknek sosem értem a végére, bár az Egri csillagokat azért sikerült elolvasni, de A láthatatlan ember megkeserítette a napjaimat, a felénél föladtam. Azt hiszem ezzel a művel végképp elvágtak bennem valamit a kötelezőkkel kapcsolatban, mert innentől kerültem minden ilyen jelzővel illetett könyvet. Ez most úgy hangzik, mintha olvasni sem szeretnék, pedig nem így van: az olvasás számomra egy nagyon jó kikapcsolódás. A könyveket általában azokban a témákban keresem, amelyek érdekelnek és többnyire ez be is válik.

A gimiben természetesen nincs annyi ideje az embernek, hogy leheveredjen a díványra egy romantikus regénnyel, és estig csak olvasgasson. Pedig a legutóbbi ilyen témájú könyv, amit olvastam, véletlenül akadt a kezembe: Bettinek vettem születésnapjára a könyvet, kettő volt belőle, magamat is megleptem eggyel. Ez előtt nem olvastam ilyen könyvet, de ez nagyon megfogott: romantikus és izgalmas volt egyben – nem tudtam kitalálni, mi fog történni a következő pillanatban. Mert nagyon nem szeretem, ha az első harminc oldal után már körvonalazódik a történet előttem. Ez a könyv pedig nem más, mint: Danielle Steel: Újra jön a szerelem. Persze kilencedik óta a kötelezők között is volt olyan, amire azt mondtam, hogy ez igen! Voltaire Candide-ja, Ibsen Vadkacsája és a Mikszáth novellák kifejezetten tetszettek. Volt olyan is – sajnos több, amit nem olvastam el, de miután megbeszéltük órán, nagyon szívesen elolvastam volna, remélem még sort tudok keríteni rá. Ilyen volt például az Édes Anna. Egyébként ahogy észrevettem magamon, az ajánlott olvasmányokat sokkal jobbnak tartom, mint a kötelezőket. Régebben olvastam az Árvácskát Móricztól, ami egy nagyon megrázó és valóban naturalista regény, de az egyszerűség mégis tetszett benne. Emellett nagy kedvet kaptam még az Állatfarm és a Legyek ura elolvasásához. Szeretem azokat a könyveket, történeteket, amikben konkrét történések is vannak, nem csak az életről való gondolkodás boncolgatása és a társadalmi rétegek közti sodródás leírása. Ez nem tetszett a Tonio Krögerben – pedig azt elolvastam - , hogy a főhős az egész mű alatt csak vergődik. Hasonlóképp csalódtam Csehovban. Egyáltalán nem fogott meg a mű. Ahogy olvastam, úgy estek ki a fejemből a sorok. Annyira emlékszem, hogy kártyáznak. Tudom, hogy fontos megismerni az adott kort, mert igazán csak a könyvek tudják bemutatni, de én úgy vagyok vele, hogy ami nem tetszik, azt elkerülöm.

Az eddigi negatív kritikák után jöjjön valami pozitív is. A kötelezők olvastatása nem csak arra jó, hogy megismerjük a kort, amiben a mű íródott, hanem próbál az olvasás és a könyv szeretetére is nevelni, ami manapság már nem olyan fontos, mint régen. Nincs meg már az egykori könyv élmény – vonaton, buszon, várakozás közben. Ma már mindent az internetről érünk el. Pedig egy szűkös határidejű kötelezőt bizony nagy kaland beszerezni! Az olvastatás is csak ebben a korban tudja megszerettetni az olvasást, épp úgy, ahogy mindennek meg van a maga ideje: a gyerek pici korában tanul meg beszélni, ha ez jóval későbbre csúszik, már nem fog menni neki. Írni, olvasni, számolni megtanulni is csak hat éves kor környékén tudunk. Ha itt nem tanuljuk meg mindezt, komoly problémáink lesznek az életben. Az olvasás szeretete is ebben a korban nevelhető bele az emberbe: ha a gyereknek könnyen megy az olvasás, elismerik, megdicsérik és sikerélménye lesz, szívesebben olvas majd. Ehhez persze kell az ösztönzés, bár ez inkább kiskorban fontos, később megy magától is.

Nem tudom, hogy jól tudom-e, de azt hiszem, ez a kötelező olvasmány lista egy nagyon régi összeállítás, amit évtizedek óta nem változtattak meg, még talán a szocializmusban kerültek fel a listára a nagy orosz írók kötetei, amelyek azóta is a kötelezők sorát bővítik a diákság örömére.

Véleményem szerint egy olyan módszer kell, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mivel fontos az egyes irodalmi korok megismerése, amiről a legvalósabb képet a regények, elbeszélések, novellák adják, mindenképpen fontos elolvasni egy művet, amyely az adott időszakban keletkezett. Ha szabadon választható lenne, hogy egy írótól egy tetszőleges művet elolvashassunk – és ha tényleg mindenki elolvassa – máris művelődtünk, gazdagodtunk, megismertük az adott író egy művét és tanultunk a korszakról, melyben a mű íródott és ki tudja, talán kedvet kapunk további művek elolvasásához. Mindez gördülékenyebb, ha van választási lehetőség. A mai fiatalság nagymértékű lázadásával sajnos egyre nehezebben visel bárminemű kötöttséget, vagy korlátozott mozgásteret. Ezért tartom ezt egy olyan köztes megoldásnak, amolyan aurea mediocritasnak. Persze ennek is lehetnek hátulütői, mert ezzel is lehet csalni, mint szinte bármi mással.

Összefoglalásként úgy gondolom, abban a témában, hogy a kötelezők hasznosak, vagy sem, nem lehet konkrétan állást foglalni, mert mindkét oldal mellett is és ellen is szólnak érvek, ezért nem szabad csak ezt, vagy csak azt választani. Természetesen nem vagyunk egyformák és mindenkinek más a véleménye erről és ez így van jól. Én igyekeztem mindkét oldal mellett felvonultatni érveket, mert fontosnak tartom a tág perspektívát, amivel könnyebb a környezetünk és a világ megismerése.

Végezetül Müller Pétertől szeretnék idézni: